Trophy of Nations beszámoló

Szerző: Sebestyén Krisztián

Trophy of Nations beszámoló

Idén első ízben indult csapatunk három tagja az enduró VB-nek számító Trophy of Nations futamon Finale Ligurében. A versenyen több kategóriában is lehetett indulni, amelyek a következőek voltak:

Nations Trophy – Team (vasárnap)

Azok a nemzetek indulhattak itt, akik az év során pontot szereztek EWS futamokon, és minden ország TOP3 versenyzője alkotott egy csapatot.

Industry Trophy – Team (vasárnap)

Elméletileg buli kategóriának indult azoknak, akik egész évben segítik a top pilóták munkáját, pl. szerelők, gyártók fejlesztői, stb. A gyakorlat azonban máshogy alakult, ugyanis itt indultak korábbi, de már nem aktív (világ)bajnokok is, mint pl. Fabian Barel, vagy Jerome Clementz, amiből lett is felháborodás a későbbi beszámolókban.

Rider Trophy – Team (szombat)

Ez volt a mi kategóriánk, amelyben bárki indulhatott, akinek van licence. A lehetőségek a következők voltak:

Női: 3 nő

Férfi: 3 férfi

Vegyes:  1 nő és 2 férfi

Rider Trophy – Individual (szombat)

Az egyéni indulók kategóriája.

A csapatversenyen a legfőbb szabály az, hogy a 3 versenyzőnek 1 percen belül el kell rajtolnia, vagyis az első rajtját követően az utolsónak 1 percen belül a többiek után kell menni. Valamennyi versenyzőnek külön-külön mérik az idejét, de a csapatidőt a 3 versenyző szakaszidejének összege adja.

Team Hungary – FRO Racing

A FRO Racing csapatát Lilla, Peti és Krisz alkotta. Már januárban befizettük a nevezést, vagyis jó előre tudni kellett, hogy ki ér rá a csapatból, és ki az, aki beleugrik egy ismeretlen versenyformátumba, mert a nevezés napján még csak egy 30mp-s videó volt fent az egész versenyről. Az első érdemi infók is csak a verseny előtt egy héttel jelentek meg, de volt, amit már csak a nevezésnél mondtak el a szervezők.

Így a csapattagok kiválasztásánál a szokásos dolgok döntöttek: ki az, aki elég nyitott az újra, gyorsan reagál váratlan szituációkra és látott már karón varjút! Lilla egyike azoknak, akik már 5 éve is indultak enduró versenyen. Nagy felfedező a lány: anno Csóka Gergővel, Krizsák Janival és Szecskay Andrással ők merészkedtek ki először az ismeretlenbe. Dobogóra is kerültek. Na, meg képes olyan sebességgel haladni, mint a csapat két másik tagja.

Peti és Krisz talán a FRO két legstabilabb versenyzője, sosincs nagy esés vagy technikai probléma és mindig célba érnek. Egy ilyen új csapatversenynél mindenképpen a stabil gyorsaság és a célba érés a legfontosabb. Éreztük, hogy ha ez megy, akkor az eredmény is jó lesz.

Kerékpárok

A cél eléréséhez a versenyzők stabil teljesítménye mellett a kerékpárokon is sok múlik. Érdekes összehasonlítani a gépparkot, míg Lilla az általunk csak 4X endurónak hívott, kis kerekes és kis rugóutas géppel indulta, addig a fiúk szuper enduróval. Lilla Speci gépét Gál Luki készítette fel a versenyre, vagyis nézte át, mert szerelni való nemsok van egy prémium modellen, főleg úgy, ahogy Lilla használja – szépen, puhán odaverés nélkül. Bővebben itt: http://www.standmag.hu/cikkek/2019/09/megyaszai-lilla-specialized-stumpjumper-comp-carbon-27-5-bike-check

Peti a vadi új Speci Enduróval állta rajthoz, amit a verseny előtt már Ruzomberokban is teszteltük, ahol egyből láttuk, hogy ezzel az Enduróval se lesz gond. A Speci magasra tette a lécet ezzel az új kerékpárral.

Krisz pedig a Santa Cruz csúcsragadozójával, a Megatowerrel nőtt össze. Ez a két gyártó mondható az endurózás egy-egy prémium márkájának, amit teljesítményükkel is alátámasztanak. Az évek során számtalan versenyen, edzőtáborban, túrán bikeparkozáson voltunk, ahol sokan sokféle gyártó kerékpárjával vettünk részt. Ezeken a kerékpározásokon egy dolog biztos volt, Peti és Krisz nem szerel, mert nincs mit, a bringa bírja. Nem esik le a váltó, nem lazul le a tag, vagy a forgópont.

A csapat, a csapatmez (mert ugyan nem hivatalos magyar válogatottként mentünk a viadalra, mi azért egy különleges mezzel készültünk) és a gépek így hát adottak voltak, már „csak” végig kellett menni.

Utazás

1200 km. Mindig szörnyű ilyen távnak nekiindulni, ezért most az utazáson is újítottunk: kb. 3 órákat vezettünk felváltva. Meglepő módon Lilla is változtatott, most nem aludt el az indulást követő 3. percben :D. Bevált a váltott vezetés, így nem volt olyan megterhelő az utazás.

Úgy terveztük, hogy most nem mosottszarként állunk fel a pénteki edzésnapon, vagyis szerdán elindultunk, így volt egy teljes napunk, hogy átálljunk agyban a család, a meló és a mindennapos problémákról a versenyzésre.

Edzés

1700 méter szintet és 72 km-t nem volt célszerű végig tekerni az edzésnapon, így mint mindenki, mi is befizettünk a helyi shuttle céghez, akik elvittek minket a szakaszokra. Jól össze is haverkodtunk a velünk együtt shuttelező srácokkal és a jó olasz kávé mellett ment a nagy sztorizás.

Amúgy szokásos EWS szabály szerinti edzés volt, vagyis minden szakaszon egy kört lehetett menni. Szerencsére voltak már ismert szakaszok, hiszen volt, amin az előző évi EWS-en már mentünk és volt, amin a tavaszi edzőtáborban.

Az edzésen próbálgattuk a taktikát, vagyis Peti megy elöl, Krisz utána, Lilla meg hátul. Azt gondoltuk, hogy a legjobb időt, így tudjuk elérni. Egyedül a Man DH-n cserélt a két fiú, mert az eszetlen sziklák jobban feküdtek az előző évben Krisznek.

Verseny

Minden a tervek szerint zajlott: a rajt után nyugodt gurulással Peti diktálta a tempót, nem volt kapkodás. Tudtuk, hogy 12-15 perc közötti az első szakasz, szóval, be kell osztani az erőt. Ment is ez egészen az 5. percig, ahol én elbambultam a tökéletes nyugodt kör során és arra eszméltem, hogy esek át a kormányon és berepülök az erdőbe. Lillának mondtam, hogy jól vagyok, ne álljon meg, majd megyek utána. A borzalmas esés után mindenem fájt, nem tudtam, hogy a bringa jól van-e, de elindultam Lilla nyomába. Nehéz 10 perc volt, mert dühös voltam magamra, hogy rögtön a verseny elején elrontom, és nem csak a saját, hanem a csapat versenyét is. Kicsit szédültem és aggódtam, mert a seggem is borzalmasan fájt. Az esés ellenére közel egyszerre értünk be a célba Lillával, Peti meg jó 20mp-vel hamarabb.

A célban láttam, hogy a kulacsom is elhagytam. Még egy jó pont: nem csak elájulok, még vizem se lesz a további 4 szakaszra. Kárfelmérés: a kerékpár hibátlan. A minőségi gyártó és alkatrészek itt megint kifizetődtek. A sisakom tetején viszont lett egy lyuk, azaz az anyagi kár jelentős (mert az övtáskában lévő telefonom is összetört), kicsit szédülök, de hánynom nem kell. Abban maradtunk, hogy elindulunk a 2-es szakaszra, ha rókázok, akkor agyrázkódást diagnosztizálunk és kiállok.

A 2-es szakaszra érve nem éreztem, hogy képes vagyok kerékpározni, így én maradtam leghátul, ami jó döntés volt, mert nem emlékszem erre a szakaszra különösebben. Lillát lekövettem valahogy, így ez volt a jó döntés.

Közben kiment az esést követő adrenalin és beállt a nyakam meg a hátam, és meghúztam a belső combom, ami elkezdett görcsölgetni, vagyis a transzfer szakasz se esett már jól. Viszont úgy néztük, hogy az idővel még így sem állunk rosszul. Próbáltam a depoban kulacsot szerezni, de persze senkinél nem volt. Maradt a félliteres üveg, amit a hasitasiba raktam. A meleg és a borzalmas táv miatt mindegyikünk kutyául szenvedett. Meg is beszéltük, hogy többször nem jövünk el ilyen kondival világversenyre.

A 3. szakaszon visszaállt az eredeti terv és szépen teljesítettük a szakaszt, bár nagyon sokat kivett belőlünk a triál pálya, de a legjobb állapotban lévő Petink átlendített minket a mélyponton.

A 4. szakaszt az edzésen még esőben teljesítette a mezőny, ami meg is látszott a nyomon, mert nagyon kikopott és sok új szikla is előkerült.

A záró szakasz, a klasszikus Man DH következett. Itt a tervek szerint Krisz ment előre, de megbeszéltük, hogy jelez Peti, ha úgy érzi, jobban menne. Lillának már az ide tartó transzferen is borzalmas gyomorgörcsei voltak, de nagy harcosként kibírta. Azt azonban mi se gondoltuk, hogy alig 15mp-re megérkezik utánunk ilyen állapotban.

Lefőtt a kávé

Az ikonikus rajt! Éreztük, hogy innen meglesz, beérünk, ha…! Nagy, HA! Krisz elöl, Peti utána, egész jó tempó volt, aztán egy egyenesben hallom, hogy valamit mond Peti, érzetem, hogy bennem nincs több lehúzódtam, ő meg ment előre. Utólag kiderült, hogy nem előzni akart, hanem csak azt mondta, nyomjad neki.

A még a rajtban kapott 7 óra 30 perc limit időn kicsit nevettünk reggel, mondván, hogy ez úgyis csak max. 6 óra lesz. Hát, nem ennyi lett. Az 5. szakaszról leérve a meghúzódott lábam begörcsölt, szóval nem bírtam tekerni, Peti tolt egy ideig én meg addig lazítottam a görcsöt. Aztán rájöttem, hogy ha kiállva tekerek, nem görcsöl, így állva letoltam a még célig hátralévő 5 km-t. Beértünk! 7:17 perc lett a teljes menetidő.

A célban ismerős arc vette el a chipünket: Ales a szlovén Sloenduro széria időmérője. Már súgta is, hogy utoljára, amikor nézte, még a 3. helyen álltunk. Kis öröm, de nem nagy, mert állni alig tudtunk. Gyorsan megkerestük az etető zónát és egy nagy tészta után már képesek voltunk mozogni.

Ellátogattunk az orvosi sátorhoz is, ahol egy kb. 10 fős orvos brigád megvizsgált: látva a sisakot, rosszat sejtettek, de végül elengedtek.

Zuhany, pihi és rövid számolgatás után egy pici remény volt, hogy a 3. hely megvan. Elindultunk az eredményhirdetésre a piros-fehér-zöld mezzel a kézben, hátha tényleg megvan. Nagyon jó érzés volt, amikor végül kihívtak minket a dobogóra.

Nagy siker ez nem csak nekünk, hanem a kis magyar enduró sportnak is, amelynek tagjai legális hazai pályák és támogatás nélkül versenyeznek szerte a nagyvilágban.

Előttünk csak egy bizonyos Martin Maes öcsi és hugi team és az első helyen egy helyi csapat ért be, szóval, ez a 3. hely a reálisan elérhető legjobb eredmény volt.

Lilla egyéniben is 3. helyezést ért el!

Mivel már elég idő eltelt a verseny óta, megszépültek az élmények, így már újra elmennénk, azaz jövőre nagy terveink vannak. Szeretnénk indítani a nagy ligában is egy csapatot és a vegyesben is.

Szóval, hajrá mindenki! Pontot kell szerezni az EWS-en és akkor lehet magyar csapat!