MÁTÉ KALANDJAI FINALE LIGURÉBAN

Máté kalandjai Finale Liguréban

Annak ellenére, hogy tavaly a nyarat Schladmingban töltöttem, nem volt elég időm biciklizni, ezért úgy döntöttem, hogy télen bepótolom az elmaradt kilométereket. Szerencsémre a haverokkal októberben életemben először eljutottam Finale Ligureba, ami az egyik legjobb endurós hely Európában. Tehát adott volt, hogy hova kell mennem télen egy hosszabb edzésre.

Találtam is egy lakást egy 300 méter magas hegy tetején. Egyből beleszerettem a környezetbe. Tudtam, hogy minden edzés után fel kell majd oda tekernem, szóval lesz szint a lábamban 2 hónap alatt. A ház mögött kezdődött az erdő egy egész izgalmas ösvénnyel, úgyhogy ki is béreltem két hónapra.

Miután becuccoltam, legurultam találkozni egy ismerőssel, hogy megbeszéljem vele a másnapi túrát. Finaleban ugyanis úgy működik a biciklizés, hogy külön felszállításra és túravezetésre szakosodott cégek kilencszemélyes kisbuszokkal és speciális, kerékpár szállításra kialakított utánfutóval pörögnek a pályák között. Egy sofőr és egy túravezető dolgozik együtt és viszik a vendégeket az ösvényekhez.

Tehát másnap már edzettem is az októberben megismert pályákon. Az utolsó szakaszon sikerült életem első váltótörését abszolválnom és sajnos nem volt nálam tartalék – epic fail. Másnap rendeltem egyet egy internetes oldalról, ami nem ment zökkenőmentesen az olasz csomagküldő szolgálat megbízhatatlansága miatt, viszont így volt egy hetem bicikli nélkül.

Úgy döntöttem, hogy Bobek kutyámmal gyalogosan nézek meg pár nyomot. Gondoltam, ha már ott vagyok, akkor lombseprűvel letakarítok pár részt, mert irtózatos mennyiségű avarral volt borítva és már veszélyessé vált pár köves pálya. Ennek egészen gyorsan híre ment a helyiek között és felajánlották, hogy cserébe ingyenes lesz a felszállítás számomra ebben a két hónapban. Ez azért eléggé szerencsés fordulat volt, mert egy nap 40 euróba kerül, ami ha heti két-három napot számolunk, akkor az már egészen foghúzós összeg.

A heti program úgy nézett ki, hogy hétfő, kedd, szerda túrázás és pálya építés, a többi napon meg felszállításos veretés. El sem tudtam volna képzelni jobb téli felkészülést. Míg a többiek izzadtak Nóri edzésein, én csak januárban több mint 500 DH kilométert gurultam és 10.000 méter szintet másztam. Minden egyes nap éreztem, hogy egyre gyorsabb vagyok, ezért kezdett érdekelni, hogy milyen időket megyek. Talátam egy igen hasznos alkalmazást okostelefonra, ahol mindenféle szakaszok fel vannak töltve különböző felhasználóktól. Ezen megtaláltam Wyn Masterst és Jared Gravest is, mivel Finaleban volt már EWS futam. Össze tudtam hasonlítani az ő edző idejüket az enyémmel. Igen izgalmas ezzel a programmal edzeni, mert nagyon jól szimulálja a verseny érzetet.

Január utolsó hetére, mire kis Máté (Ettingshausen Máté – a szerk.) érkezését prognosztizáltam, eljutottam addig, hogy megközelítettem, sőt néha meg is döntöttem a legjobb időket egyes szakaszokon. Szegény Mátéka előre tudta, hogy fájni fog neki a mászás és a lefelé is, mivel utoljára a DH európabajnokságon ült biciklin.

Szerencsére gyorsan belerázódott, nem kell félteni. Persze akkor örült igazán, amikor összeraktuk az új, 650B-s kerekeken guruló versenygepét és megtudta, hogy másnapra San Remoba intéztem felszállítást, ahol teljesen más a terep, mint Finaleban. ott ugyanis inkább sárga színű, agyagos, földes, meredekebb pályak vannak lekerekített, csúszos sziklákkal, míg Finale inkább murvás, sötét talajú, éles kövekkel tarkított, lankásabb terep, ami úgy eszi a gumit, hogy tíz nap alatt elfogynak.

A nap elején inkább az endurós nyomokon mentünk, mert a túravezető kisbiciklivel volt. Hosszas noszogatás után ebéd után átmentünk a hegy DH részére. Na, ott kezdődött a visongás és élvezkedés. Először a régi versenypályán mentünk pár kört, aztán meg a Scogli Rossi nevű nyomon, ami szerény véleményem szerint az egyik legjobb és legritmusosabb sziklás pálya, amin életemben bicikliztem. Mentünk is rajta vagy hat teljes kört. Estére mind a ketten kimerülten, de fülig érő szájjal ültünk be a kocsiba. Tökéletes lezárása volt ennek a két hónapnak. Motiváltan és kirobbanó önbizalommal ültem be az autóba, hogy visszajöjjek ide a havas Leogangba a maradék télre dolgozni a síkölcsönzőbe.

A nap elején inkább az endurós nyomokon mentünk, mert a túravezető kisbiciklivel volt. Hosszas noszogatás után ebéd után átmentünk a hegy DH részére. Na, ott kezdődött a visongás és élvezkedés. Először a régi versenypályán mentünk pár kört, aztán meg a Scogli Rossi nevű nyomon, ami szerény véleményem szerint az egyik legjobb és legritmusosabb sziklás pálya, amin életemben bicikliztem. Mentünk is rajta vagy hat teljes kört. Estére mind a ketten kimerülten, de fülig érő szájjal ültünk be a kocsiba. Tökéletes lezárása volt ennek a két hónapnak. Motiváltan és kirobbanó önbizalommal ültem be az autóba, hogy visszajöjjek ide a havas Leogangba a maradék télre dolgozni a síkölcsönzőbe.