EWS 1-2. forduló – Chile és Kolumbia

Szerző: KGÁdám

Fotó: www.enduroworldseries.com; pinkbike

EWS 1-2. forduló – Chile és Kolumbia

Végre elkezdődött mindenhol a szezon, ráadásul az EWS-ből egy hét alatt egyből kettő futamot is kaptunk. És milyen futamokat! Kathy Winton fogalmazta meg szépen: a Hold után megérkeztünk a dzsungelbe. Bár egy kontinensen volt a két futam, mégse lehettek volna eltérőbbek a körülmények és a pályák. Chilében 5700 méter szintet ereszkedett a mezőny két nap alatt és 75 km-t tekertek poros, homokos és sziklás körülmények között, míg Kolumbiában a városi DH-s prológot leszámítva egynapos volt a hétvége 7 rövid és lankásabb szakasszal, amelyből egyet még töröltek is a zivatar okozta sártenger miatt. Szóval, a két futam egyetlen hasonlósága a tapadás teljes hiánya volt.

Chile

A nyitó futamon nem vacakoltak a szervezők és kihasználták az Andok lehetőségeit: egyből a második szakaszra betették az EWS történetének leghosszabb szakaszát, ami akár a Megavalanche kvalifikációs körének is beillett volna a maga 11 kilométerével és 1793 méter szintjével. Ez annyi, mintha Schladmingban a hegycsúcsról végignyomnánk egyben a VK pálya aljáig. Majd mindezt még egyszer megtennék. Csak persze egy szuszra. És ne felejtsük el, hogy van egy NŐI mezőny is, akiket ugyanitt küldtek le. De ha úgy jobban tetszik, akkor ez a szakasz egymaga hosszabb volt, mint az egész tavalyi ír futam összes szakasza együttvéve, vagy épp a mostani kolumbiai forduló teljes 9,3 km-e.

Az első kör után Hill előtt fél másodperccel vezető és a jelek szerint idén inkább a 29-esével versenyző Rude szét is durrantotta az első kerekét és innentől még 20 km-t ment lapos első gumival a szervizelési lehetőségig. Ez meg ugye egy teljes Mecsek endurónyi szakasz volt számára szinte felnin. Sam Hill nem is vacakolt sokat és azonnal az élre állt, de még neki is 18 perc (!!!) kellett a szakaszgyőzelemhez. Ezzel be is állt a tavalyi győztes dobogó, hiszen Dailly feljött a 2., Maes pedig a 3. helyre, igaz, Maes már közel fél perccel le volt maradva.

A 3. szakaszra aztán Rudék megszerelték a gépet, és mérgében megint behúzott egy szakaszt, bár Hill megint csak alig 1 mp-t engedett neki, így ezzel a nap végére nem változott a sorrend az élen.

Nőknél is szinte minden változatlan volt, hiszen az idén már nem teljesen az enduróra koncentráló Ravanel azért nyerte az összes szakaszt 1 perccel Courdurier és másfél perccel Winton előtt.

Másnap aztán már volt egy kis szerencséjük, mert az első szakaszon meg tudták előzni Ravanelt, aki defektelt, bár a vezetést így se adta ki a kezéből. A férfiaknál Maes is beállt a szakaszgyőztesek közé, de Hill ott volt a nyomában.

A hétvége legrövidebb szakasza jött 2,5 km-rel és „csak” 479 méter szinttel. Itt már nem csak, hogy fű is volt itt-ott a pálya mellett, hanem már fák is. Persze a por és a sziklák változatlanul zabálták a gépeket, például Jared Gravesnek is ki kellett szállnia, mert széttörte a kerekét, de Dailly is kiesett már. Rudenak nagyon hátulról kellett előre verekednie magát, úgyhogy Hillnek érdemben már csak Maesre kellett figyelnie. Persze a záró szakasz 7,8 kilométerén és bő 1100 méter szintjén azért még történhetett (volna) ez-az.

De az összetett 3. helyén álló Jesse Melamed defektjét leszámítva nem történt: Hill ezt is nyerte Rude előtt és ezzel torony magasan verte a mezőnyt, hiszen az idén saját bevallása szerint csak az összetettre koncentráló Maesnek bő 35 mp-t adott, de például az 5. helyezett Melamed is már 2 percre volt tőle. Nagyobb érdekesség azonban, hogy több csapatnál is az újonnan igazolt fiatalok, mint pl. Dimitri Tordo, vagy Zakarias Blom Johansen lazán verték a csapatok nagy neveit, míg Robin Wallnernek pedig talán az új 29-es Ibis tett jót, hiszen élete legjobb eredményével feljött a dobogó alsó fokára. A nőknél azonban maradt a papírforma és a tavalyi végeredmény: Ravanel, Courdurier és Winton.

Második forduló – Kolumbia

Mint a bevezetőben említettem, a két forduló nehezebben különbözhetett volna még jobban egymástól. Míg a chilei futam vitathatatlanul az egyik legkeményebb verseny volt, addig a Cube csapatfőnöke, az 50. születésnapját élete első EWS versenyével ünneplő Claus Wachsmann azt mondta a pályákról, hogy ilyen könnyű szakaszokat még nem látott, hiszen ezeken még a saját kisfia is simán le tudna gurulni. De ekkor még ugye minden száraz volt. Hogy mennyire nem volt igaza, azt az összetett második Martin Maes már az edzésen megmutatta, ahol egy technikás és rendkívül sáros szakaszon vállra esett és ezzel a hétvégére be is fejeződött számára a versenyzés.

A nyitó szakasz – az EWS történetében először – egy klasszikus városi DH verseny volt másfél kilométer hosszan kanyarogva a több ezer őrült szurkoló által szegélyezett lépcsőkön és szűk utcákon.

A helyiek örömére a DH VK mezőny egyik legerősebb embere és egyben a város szülötte, Marcello Gutierrez nyert, aki nem véletlenül indult itt, hiszen ő ezeken a pályákon edz a DH szezonra. (Sőt, a pályák egy részét a tesójával ő építette.) Az EWS szabályai szerint az edzéseken mindenki csak egyszer mehet végig a szakaszokon, így Marcellonak vitathatatlanul nagy előnye volt a többiekkel szemben, hiszen minden gyökeret fejből ismert. Annál nagyobb fegyvertény Hill részéről, hogy az éjjeli esőktől teljesen szétázott és sártengerré vált pályákon végig maga mögött tudta tartani. A második szakaszon (1,72 km és 310 m szint) ráadásul – az EWS történetének talán legnagyobb különbségével – 25 másodperccel nyert, amivel gyakorlatilag bebiztosította magának a végső győzelmet is.

Nem csak neki, hanem például Jared Gravesnek is döntő volt ez a szakasz, ugyanis az idén is balszerencsés ausztrál a városi szakasz 2. helye után megismételte a tavaly már egyszer bemutatott egyedi trükkjét és ismét letérdelte a váltókarját a gépről, ezzel nagyjából rögtön ki is esett a versenyből, ami azt is jelenti, hogy gyakorlatilag egy hét alatt elbukta a szezonját, hiszen idén még nem szerzett pontot.

Hillnek – hasonlóan a női mezőnyben Ravanelhez – innentől már csak be kellett osztania magát és a gépét is, hogy meglegyen a második győzelme. Ennek ellenére nem szállt le a gázról, hanem nyomta tövig és pusztította a kanyarok belső ívét (érdemes megnézni a videóban 8.22-nél, hol megy a többiekhez képest). Az 5. szakaszon már majdnem egy teljes perc volt az előnye. Itt egyébként egy másik ex DH-s, Josh Bryceland végzett mögötte, aki egyre jobb eredményeket ér el enduróban is.

A hatalmas sár és megáradt patakok miatt a 6. szakasz dzsungelharcát törölték, így Hill az utolsó két rövid szakaszon már kiengedhetett egy kicsit, ezért Damien Oton és Ed Masters is nyerhetett egy-egy szakaszt, míg a nőknél Innes Thoma is összehozta talán élete első szakaszgyőzelmét, amivel ő se veszélyeztette Ravanel összetett elsőségét. A szárazon és az adatok alapján könnyűnek látszó pályák sárosan annyira nehézzé váltak a versenynapon, hogy Matt Walker saját bevallása szerint esési rekordot döntött 11 elfekvéssel egy nap alatt, ami azt jelenti, hogy átlagosan minden pályán esett, ráadásul minden másodikon kétszer is. A nők pl. a 4-es szakasz jelentős részén csak rollerezni mertek (még a messze kimagasló Ravanel is). Ugyanakkor talán nem véletlen, hogy Walker ír csapattársa, Greg Callaghan viszont be tudott jönni az 5. helyre, hiszen otthon érezte magát a dzsuvás körülmények közt.

A versenyt végül Sam Hill nyerte, így kettő versenyből kettőt behúzott, amivel már 200 pont előnye van egyéniben az élete szezonját futó Robin Wallner előtt, aki pedig összetettben első helyen áll a csapatversenyben az Ibisszel. A versenyen a közönségkedvenc Gutierrez lazán hozta a 2. helyet és talán ezen felbuzdulva is nyilatkozta azt, hogy a DH szezon vége utáni EWS futamokon ismét rajthoz áll majd.

Most jó pár hét pihenő következik, majd Franciaországban jön a 3. futam.

Részletes eredmények és összefoglalók: