Szerző: KGÁdám
Fotó: Dr. Bokodi Béla, KGÁdám , Miklós Sándor, Szász Norbert; rideshop.hu
Eplényi por és mátrai szikla a Stereo nyergében
Az előző cikkben ígértem, hogy a tavaszra összeállt Stereo-m megfuttatom egy enduró, egy DH és egy maraton versenyen is, bebizonyítva, hogy ha csak egy biciklit vennétek itthonra, akkor az enduró a legsokoldalúbb, hiszen hobbi versenyzésre mindhárom szakágban oda lehet állni vele bármelyik hazai versenyen.
Azt reméltem, hogy tavasz elején már eljutok egy Sloenduro futamra, de az élet nem ezt hozta. A következő két kinézett futamot meg törölték nem sokkal a versenyek előtt, szóval megfordult a sorrend, és bár az osztrák, szlovák és szlovén hegyek enduró pályáin is futott már a gép, az első versenyem vele mégis az eplényi DH OB volt, amit 3 hétvége múlva már követett is a Mátra maraton, de így legalább friss maradt az élmény az összehasonlításhoz.
DH – Stereo:
Az eplényi futamon régebben indultam többször is, és mindig enduróval, azaz tudtam, hogy mire számíthatok, még ha pár évet ki is hagytam ott. Nem vártam sokat magamtól, mert az idei év felkészülésileg a legrosszabb volt az utóbbi öt évben, de úgyis főleg a bringára akartam figyelni, az pedig az eddigi legjobb volt alattam.
Természetesen engedélyeztem magamnak valamennyi átalakítást a három különböző szakághoz, de hogy életszerű maradjon a teszt, egy max. 45 perces átalakító szerelgetésben szabtam meg a határt.
Ha csak egy biciklink van, de más szakágakban is akarunk indulni, akkor a legfontosabb alkatrész a gumi, a kerék és a kormány lesz, hiszen az 1160 grammos Magic Maryket nem szívesen hajtanám végig egy maratonon, de a csirke 620 grammos XC külsők se bírnának sok kanyart egy DH futamon. Persze, a legideálisabb eset az, ha van egy másik kerékszettünk felgumizva, és akkor a tubeless szerelés koszolását is megúszhatjuk, meg jelentős időt is spórolhatunk.
Az enduró és DH versenyzés gumik terén hasonló elvárásokat támaszt, bár enduróban érdemes lehet a hátsó gumit valami jobban gördülőre cserélni (Hans Dampf, lankás pályákon esetleg Rock Razor). Én fent hagytam a (petzeni EWS pályákon már erősen megkopott) Magic Maryket, mert a porban nekem eddig mindig beváltak.
A kormány is maradt a magas emeléssel, ahogy a stucni is a plusszos állásban. A nyerget kicsit hátrébb döntöttem, meg keményebbre állítottam a villát és a tagot, hogy az esetleges nagyobb tempót, de főleg a nagyobb ugratókon való leérkezéseket jobban kezeljék. Összességében tehát rövid szerelgetéssel meg is volt a DH-s beállítás.
Sajnos az edző napon csak 2 kört tudtam menni, mert fél 1-kor már nem engedtek fel a hivatalosan 1-ig tartó edzésre, ami kissé érthetetlen volt, de nem volt mit tenni. Azaz a versenynapra maradt a pálya érdemi begyakorlása. Végül a két nap alatt 5 körrel a lábamban vághattam neki a vasárnapi időmérőnek, ahol ráadásul jól feltámadt a szél, így nem is álmodtam arról, hogy a nagy ugrót is ugorjam.
A bringa viszont remekül dolgozott alattam. A FOX egység feltűnően jól ellentart, azaz a kormány nem bukik be feleslegesen sehol, tényleg annyit mozog a villa, amennyi még szükséges, ugyanakkor mégsem olyan feszes, mint az előző FIT4-es rendszer, ami nekem már kényelmetlenül versenyzős volt. Itt van egy jó egyensúly a lassabb tempóm és a kényelmi igényem, illetve a versenyzős működés között. A tag meg aztán átlagon felüli. Hátul nem is éreztem, hogy többre vágynék, vagy, hogy ez ne lenne elég oda.
Évek óta egy nagy mumusom volt Eplényben, mégpedig a nagy ugrató előtti gyökeres lejtő. Ott valahogy annyira rázott és billegett az összes bringám alattam, vagy én nem voltam elég erős és ügyes (vagy ez így mind együtt), hogy soha nem mertem elég gyorsan átmenni rajta. Most először viszont éreztem, hogy lazán megvan a tempó és stabil a nyom, azaz a bicaj geója és beállításai nagyon sokat segítettek, mert ügyesebb tuti nem lettem.
A többi szakaszon meg tudtam, hogy ott sem a gép lesz a gyenge láncszem, bár a kis súlya és a DH gépekhez képest rövidebb rugóútja természetesen nem teszi mindenes DH géppé, de Eplényben a lankásabb lejtőkön azért bőven megállja a helyét és kevés helyen éreztem csak azt, hogy a DH gépek stabilitásával gyorsabb lettem volna. Összességében tehát egy átlagos felkészültségű ridernek, hazai viszonyok közt elég a gép tudása ahhoz, hogy ha nem az elit kategóriában versenyzik, akkor gond nélkül helyt állhasson, de akár még az élmezőnybe is beverekedje magát.
Nekem az időmérő még amolyan pályagyakorlós kör lett, amivel 11. lettem a masterek közt, azaz utolsó. Ugyanakkor éreztem, hogy bőven tudok még gyorsulni, mert kezdtem megérezni a gép adta lehetőségeket. És jól is éreztem, mert a laposabb részeken, ahol a gép kis súlya és fordulékonysága előny volt, ott sokkal jobban rá tudtam tekerni, meg jobban haladni is egy-egy belepumpálással. Végül csak ezekkel bő 4 mp-t javultam és a nap végére 8. lettem többek nagy hibájának is köszönhetően.
XC – Stereo:
A verseny után igyekeztem hamar feltenni a könnyű XC gumikat, hogy szokjam őket a maraton előtt, illetve lefelé fordítottam a stucnit (-10 mm), meg betettem egy 12 mm-es kormányt a 38-as helyett, amivel így 36 mm-rel került lejjebb a gép orra. A szuper Fox X2-es tag helyett visszatettem a 150 grammal könnyebb gyári Rock Shoxot és a 30% körüli beülést keményebbre vettem, olyan 20% környékére. Ezen kívül minden maradt, ahogy volt. Ezzel a gép súlya a 14,6 kg-ról lement 13,3-ra, ami már azért érezhető volt a felfeléken. Ez egy merev géphez képest még bőven sok, de ha azt vesszük, hogy az XC élmezőny bő 10 kilós fullykkal nyomul, akkor ez egy szűk óra alatt átszerelt XL-es és platformpedálos endurótól nem olyan rossz adat.
Az első tesztkör alkalmával azt éreztem, hogy más lett a gép, meg jobb hajtani, de azt hittem, hogy amolyan ég és föld különbség lesz. Aztán, ahogy gyűltek a kilométerek, kezdtem megérezni, hogy lehet azért vele rendesen tempót menni. Sajnos a verseny előtt nem sok kilométert tudtam gyűjteni vele, így az igazi főpróba maga a Mátra maraton lett.
Izgultam is, hiszen kb. 15 éve indultam utoljára maratonon, az erőnlétem se volt igazi, egyedül is voltam, kánikula is volt, úgyhogy csak azt reméltem, hogy kibírom majd valahogy frissítő ponttól frissítő pontig.
A rajtra várakozva a tömegben pont nagyobb rugóutas emberek közé kerültem, úgyhogy megnyugodtam, hogy mégse lógok ki annyira ebből a több száz emberből. Mire összecimbiztem velük már meg is indult az ár felfelé a füves kaptatón. Itt jól jött a nagy áttételtartomány, meg a kicsi lánctányér elöl, mert néha nagyon belassultunk a lassabb emberek miatt és lehetett egyensúlyozgatni a meredek domboldalban.
A lejtősebb részeken, meg a szintutakon aztán kijött a gép előnye, mert egy csomószor tudtam olyan helyen előzni, ahol a merevesek nem mertek, vagy tudtak elmenni a köves mátrai talaj miatt. Azt vettem észre a vártnál sokkal hamarabb és könnyebben elért első frissítő pont után, hogy felfelé is egyre többször előzgetek, ráadásul merev gépes embereket. A 25. kilométer környékére ugyanis már kezdett mindenki fáradni és valószínűleg sokkal jobban megéreztek már minden döccenőt, amit én a nagy és lapos géppel még kevésbé.
A nagyon meredek szakaszokon viszont kibukott, hogy idén erősen kilométerhiányos az erőnlétem és sokszor tolni kényszerültem. Viszont ez legtöbbször alig változtatott a helyezésemen. 28 év hazai déházgatós múlttal ugyanis eléggé megszoktam a tologatást és a görcsös tekerés után még kicsit le is lazított a másfajta mozgás.
Összességében tehát cseppet sem éreztem, hogy a gép hátráltatna bármiben is, vagy, hogy alkalmatlan lenne erre a szakágra az én szintemen, hiszen sokkal kényelmesebb volt itt, mint egy igazi maraton, vagy XC fully, nem is beszélve a merev gépekről. A lejtőkön meg kimondottan előnyös volt, bár 110 mm-nél se elöl se hátul nem mozgott többet (lsd. fotók), azaz a lejtők nem igazán voltak kemények, de így is rengeteg embert tudtam visszaelőzni, és nagyon kevés olyan szűk rész volt csak, ahol a nagy tengelytáv miatt figyelmesebben kellett fordulni.
Végül nagy meglepetésemre 48. lettem a kategóriámban a 118-ból és az összes férfi közt még jobb volt a helyezési arányom, ami mindkét számítással jobb, mint amit DH-ban értem el. Ha tehát valaki, mondjuk, csak évi egy-két ezer kilométeres edzettségi szinttel vág neki a távnak és nem áll sokat a frissítőkön, meg nem fotózgat, meg dumálgat véletlenül felbukkant frós szurkolókkal a pálya szélén, akkor simán 20 percet is faraghat az én időmből, ami már első 30-as eredmény (egy enduró nyergében ülve).
Azaz ezen a két versenyen egyértelműen kiderült, hogy egy nem túl extrém geometriájú enduró bicaj, mint amilyen a Cube Stereo, minimális átalakítással sokkal jobban helyt tud állni DH és maraton futamokon is, mint egy DH gép enduró és maraton, vagy egy maraton gép enduró és DH versenyeken. Aki tehát csak egy gépet szeretne tartani, de több szakágban is indulna, az okos kompromisszumként vegyen egy jó endurót, meg tartson egy plusz könnyű kerékszettet és/vagy gumikat, és ezzel felvértezve már, ha győzni nem is fog, de a versenyt élvezni biztosan.
Az edzést viszont egyik szakágban sem helyettesíti semmi. Ha azt ellógjátok, akkor se a sok karbon, se a jó geó, se egyéb űrtechnika nem fog segíteni rajtatok.
A záró cikkel pedig a Mecsek enduró után jelentkezem.
Schwalbe Racing Ralph 29×2.25 SnakeSkin Addix és Racing Ray 29×2.25 SpeedGrip Addix Speed
A maraton versenyhez a Paul Lange Hungary jóvoltából két valódi XC/maraton külsőt is kaptam: előre a teljesen új Racing Ray-t, míg hátra a megújult Racing Ralphot. Mindkettő 2.25-ös méretben érkezett és 620 gramm alatt volt picivel, azaz az utóbbi 15 évben megszokott 2.35-2.5-ös DH/enduró külsőim után meglehetősen furcsa érzés volt lenézni a csirkének azért nem nevezhető, de az általam megszokotthoz képest azért vékony, de főleg elég „kopasz” gumikra. Ez utóbbi azért relatív, mert ha a konkurens márkákat nézzük, akkor azért van itt mintázat rendesen, ráadásul az oldalbütykök egész magasak.
A Ray egy igazi előre való külső, amelynél mind a mintázat, mind a Speedgrip alapanyag a kanyarodást és fékezést segíti, míg a hátulra való, alacsonyabb bütykös és picit jobban gördülő Ralph „csak” Speed alapanyagú, ami inkább tartós, mint jól tapadó anyag, de ez így is van jól, hiszen hátra főleg a jó gördülés kell.
A gumikkal mentem pár alkalommal a verseny előtt a Pilisben, de az igazi gyilkolászást a Mátrában kapták, ami köztudottan nagyon sziklás. Ráadásul egy gyenge endurós hajtotta őket, aki a lejtőkön próbálta behozni azt, amit elvesztett az emelkedőkön, azaz mindent megtettem, hogy legalább a lefeléken határon legyenek a gumik. A 86 kilómhoz 1,8 barra fújtam őket, ami egy jó kompromisszum volt a defektbiztonság és a tapadás közt.
Nem meglepő, de sokkal jobb érzés volt ezekkel a gumikkal tekerni, mint az utóbbi tíz évben bármi mással, ami alattam volt. A forgatott tömegből leszedett jó 45%-ot már a legamatőrebb biciklis is megérezné. Teljesen máshogy reagált a gép a pedálmozdulatokra. Érezhetően könnyebb volt a hajtás, azaz azonnal gyorsultam a megszokott edzőköreimen. Addig, amíg a terep nem volt nagyon rézsűs, vagy épp gyökeres. Ott már azért beintett a fizika, tehát sokkal melósabb lett a bicajkezelés, mind felfelé, mind lefelé.
A Mátra maraton lejtőin a sziklákat jól bírta (legalábbis megúsztam a defektelést, amire – elnézve a pálya szélén szerelgető sok sporttársat – azért bőven volt esély), de valószínűleg mázlim is volt. Ugyanakkor biztos, hogy a picit nagyobb nyomás, a tubeless rendszer és a széles (belül 30 mm-es) felnik is segítettek.
A kanyarokban észnél kellett lenni, mert elég hamar elkezdtek csúszni (főleg a Ray, aminek a 2. sor mintája kicsit beljebb van, mint a Ralphnak), ugyanakkor elég kontrolláltan tették mindezt és nagyon hamar meg lehetett fogni őket. Kellett pár alkalom, mire átszoktam, de a maratonon már nem nagyon kellett óvatoskodnom, mert addigra már nagyjából éreztem, hogy mennyire vadulhatok velük.
Összességében tehát nagyon jó élmény volt, hogy ennyire könnyed is tud lenni ugyanaz a bringa csupán két könnyű guminak köszönhetően, ezért az új 120-as bicajomra valószínűleg tartósan fel is kerülnek majd ezek a külsők.
