A Cube Stereo 150 igazi célterülete: ENDURO

Szerő: KGÁdám

Fotó: KGÁdám, Kóró Anna, Szász Norbert, Szerző Peti

 A Cube Stereo 150 igazi célterülete: ENDURO

Az előző cikkekben leírtam az építési szempontjaimat és az alkatrészválogatás folyamatát, aztán meg a maraton és DH versenyek tapasztalatait. Most pedig, hogy túl vagyunk a Mecsek Endurón, jöhetnek az endurós élmények.

A bringa nagyjából egy kerek naptári évet futott már alattam, bő ezer kilométerrel. Jártam vele többször Lillafüreden, Eger mellett az Eged DH pályán, a Mecsekben, a Bakonyban, a Mátrában és persze a főváros környéki összes általam ismert budai és pilisi DH és enduró nyomon. Külföldön pedig Ausztriában, Szlovéniában és Szlovákiában futott sokat még DH VK és Petzenben EWS enduró nyomokon is. Összességében tehát, ha nem is került bele eddig annyi kilométer, amennyit szerettem volna, de azért elég sokoldalúan bizonyított.

Mászás

Azt már a geometriai adatok alapján lehetett tudni, hogy a 75,5 fokos nyeregvázcső-szöggel kellemes mászó pozícióba kerülök majd. A PRO nyeregcső kis fejének hála ezt sikerült egy kicsit még meredekebbé is tennem, hiszen az ülés nagyon jól előre tolható. Hülyén néz ki, de hasznos és ez a fontosabb.

Az orrész viszonylagos magassága miatt kezdetben csak egy 20 mm-es emelésű kormánnyal mertem használni, amivel ideális volt a támadó pozícióm hegymenetben.  Sima talajon érdemes zárni a tagot, mert azért himbálózik a gép rendesen, de engem ez soha nem zavart, úgyhogy én ellennék a lockolhatóság nélkül is. Ha ritkán használja az ember, akkor amúgy is sokszor előfordulhat, hogy felérve elfelejtjük kinyitni, ami lefelé kellemetlen élményt okozhat. Nem véletlenül van a szlovák master bajnok felsőcsövére ez is felírva, mint rutin teendők a rajt előtti utolsó percben.

A bringa az endurók között biztos, hogy az egyik legjobb mászó gép, azaz ideális a túrázásra. A gyári 175-ös hajtókarral viszont okosan kell hajtani, mert a viszonylag alacsony középrésszel kombinálva nagyon könnyen leér, így nagy koncentrációt igényel technikás terepen és jól kell olvasni a talajt, ha nem akarunk fennakadni egy-egy kövön vagy gyökéren. (Nem véletlen, hogy például a Canyon Strive-okra eleve 165-ös hajtókarokat raknak.) Az biztos, hogy ha valamit érdemes fejleszteni a gépen, akkor az egy 170-es hajtókar lehet.

A hajtásnál a nagylábúaknak pedig még gondja lehet a támvillák szélességével – legalábbis én a bumszli FiveTen Impact cipőm sarkát elég gyakran beleverem, ha nem figyelek.

A váz további nagy előnye mászásnál, hogy egy teljes értékű 7,5 decis kulacs is elfér rajta, ami a csapatunk egybehangzó véleménye szerint elengedhetetlen követelmény egy modern enduró vázon. (Bocs, Nukeproof, Sam Hill, meg YT, stb. rajongók.) A kulacs helyzete pedig viszonylag magasan van, tehát a lehető legkönnyebben elérhető tekerés közben, amiért szintén piros pont jár. Én az esetek zömében egy szűk órára tudok kimenni a hegyre és nagyon utálnám, ha erre a rövid időre is valamilyen megoldással magamon kellene cipelnem a vizet, mert nem tehetem a biciklire.

Endurós felhasználásnál előny még a nyeregvázcsőnél lévő kis vázháromszög, amibe tök jól be lehet illeszteni egy belső gumit is. Egy vastagabb darab szinte odakötegelés nélkül is belefeszül.

Lejtőzés

Szuper, ha egy enduró jól mászik, de azért a 160 mm-es bringáknál a lényeg már a lejtőzés, ebben pedig szintén nem volt hiba. Ahogy lejjebb Luki is írja, sokkal jobb a gép terepen, mint azt elsőre várnánk és éreznénk. Ami érdekes és már több Cube-nál is tapasztaltuk, hogy érzetre nagyobbak, mint amennyit a számok alapján várnánk. Nagyjából pont fordítva, mint amit a Specializedjeimnél megszoktam.

Az idén végre valamennyire megnövelt reach mellett viszont negatívum, hogy a nyeregvázcső továbbra is feleslegesen magas.  Manapság, amikor már 200 mm út feletti nyeregcsöveket is lehet kapni, nincs sok értelme 520 mm magas tornyokat használni, ahogy azt sok márka már végre (ha lassan is, de) belátta.

A bevezető cikkben írtam, hogy ha Greg Callaghan beleszólhatott a tervezésbe, akkor várhatóan az ő igényeihez idomították a gépet, ami részben egybe esik az enyéimmel is, már ami a laposabb pályák iránti szeretetet illeti. És valóban. Ez főleg Petzenben az EWS nyomokon jött ki nagyon. A tempósabb, veretős szakaszokon inkább átlagosan viselkedett. Kimozgott mindent, amit kellett, de nem azt éreztem, hogy a száguldás a lételeme. Az alsóbb, laposabb szakaszokon viszont nagyon életre kelt, ahol a kis súly és a nem túl extrém szögek miatt nagyon könnyen tudta tartani a lendületet és egyszerű volt „átlökdösni”, meg átpumpálni a hatalmas gödrökön, vagy épp sziklákon és gyökereken, amiből ott van bőven. Az átlagos tengelytávja miatt a csiki-csukisabb részeken sem jött zavarba, de a rézsűkön is nagyon jól megtapadt. Persze az „átlagos” tengelytávja még mindig elég hosszú volt ahhoz, hogy a Flow line szűkebb fordító kanyarjaiban már ne forduljon végig tökéletesen. A Flow-t azonban – részben emiatt is – nem is erőltettük sokat.

Ugyanakkor egy gép igazi tudása mindig a versenyeken jön ki, ahol kímélet nélküli használatot kell bírnia. Ez nálam idén enduró vonalon sajnos csak itthon jött össze, de szerencsére egy remek versenyen és változatos pályákon. Azt ugyan nem mondanám, hogy a Mecsek enduróra szétedzett állapotban érkeztem, se azt, hogy az ottani pályák a végletekig terhelték volna gépet, de két nap alatt nekem kijött 70 km és közel 3000 m szint.

A beállításokkal szerencsére nem kellett sokat törődnöm, mert én a gyári csapat adatait használom, ugyanis Greg Callaghan és Zakarias Johansen is 1, ill. 2 centivel alacsonyabb nálam, és csak 2 kilóval könnyebbek, azaz egy az egyben mindent úgy lőttem be, ahogy náluk is van (csak nekem egy token van elöl a kettő helyett). Ezek egyébként a Fox által megadott értékeken belüli adatok, tehát nincs semmi extrémkedés. A szezon végére csak finomítgattam, így most a villa szinte teljesen kimozogja az útját, ahogy a tag is, de még kellően progresszív a vége, míg az eleje kényelmesen puha, azaz nem az az igazi hardcore versenyzős keménységű. De ez a jó a FOX-ban, főleg az X2-ben, hogy nagyon tág határok között és nagyon sokféle módon lehet beállítani. Kimondottan az összehasonlítás végett mentem sokat a gyári Rock Shox taggal is, ami sokkal érzékenyebb a nyomásra és csak egy nagyon kis határon belül működött ideálisan. Nem állítom, hogy világok vannak a kettő között, de egyértelműen jobb a FOX mind működés, mind személyre szabhatóság terén.

De visszatérve a versenyre, a bringa mindent megtett, hogy a gyenge erőnlétemből kihozzuk a maximumot, mert nagyon könnyű volt vele átugrálni a sziklákat, gyökereket vagy egy kigyorsításnál kis odalépéssel újra felvenni a tempót. Kimondottan jól kanyarodik, főleg, ha szűk helyen, de erősen be kell dönteni, amikor az oldalbütykök is már csak alig tudnak harapni. Szóval, összességében nagyon könnyen pakolható és pumpálható, ami az én stílusomhoz nagyon passzol. És a jelek szerint a versenyen ez eléggé bejött, mert végül becsúsztam a kategória második helyére, azaz bizonyítékot nyert, hogy ez a gép hazai körülmények közé nagyon is jó választás. Ehhez még egy további érdekes adalék, hogy egy ruzomberoki enduró pályázás erejéig cseréltünk Krisztiánnal (Santa Cruz Megatower). Leérve kíváncsian vártam a véleményét. Végül ugyanazt mondta ki, amit én is éreztem, hogy a mi tempónkhoz és az ilyen laposabb pályákra egyértelműen jobb a Cube, mint a Megatower, ami egyszerűen nem tudott felébredni egy ilyen simább és főleg lapos pályán.

Összességében tehát számomra igazolást nyert, hogy elsősorban hazai, hobbi versenyzésre (akár több szakágban is) nagyon ideális választás a Cube, ár-érték arányban meg biztos, hogy a piac egyik legjobb endurója. 2020-ra jó hír, hogy az alap modell még olcsóbb is lett, mint eddig.

Alább pedig a csapat két másik Stereo 150 tulajdonosának, a maraton vonalról érkező Szerző Petinek, illetve a vérbeli enduró versenyzőnek, Gál Lukinak a tapasztalatait olvashatjátok.

Szerző Peti

Sokáig egy régi 140-es Stereót hajtottam, ami nem volt egy geometria bajnok, ezért nagyon vártam már, hogy megjelenjen az új 29-es 150-es Stereo. Ebből már L-eset rendeltem, elvárásokból pedig nem volt hiány: másszon olyan jól, mint a régi 140-es változat, lefelé viszont nyújtsa a modern enduróktól elvárt DH gép feelinget.

A bringa végül 2018 októberére állt össze, és már az első alkalommal teljesen lenyűgözött. Sajnos kicsit túl sok önbizalmat is adott, sikerült ugyanis 5 óra tekerés után egy csőrös ugrással mindkét csuklómat eltörni. Az igazi avatás így február végére tolódott, amikor Finale Liguréban több mint 100km tiszta leejtőzés jött vele össze. Sajnos a hosszú kihagyás és rossz emlékek miatt messze nem volt olyan a tempó, mint amilyet a bringa kívánt volna, de az élmény így is döbbenetes volt. A jól átgondolt felszereltségnek köszönhetően pedállal együtt is 12,8kg a bringa, tehát nem nehezebb az elődjénél és így felfelé hasonlóan jól halad. Lefelé viszont óriási a különbség a laposabb és hosszabb geometria, a masszívabb villa (Fox 36 vs Fox 34), a négydugattyús fékek és a túlfolyós tag miatt. Emiatt egészen más stílust is kíván: a 140-es Stereo sokkal inkább hasonlított egy hosszú rugóutas agresszív xc gépre, amin a maratonos múlttal már az első tekeréseken is teljesen otthon éreztem magam. A Stereo 150 ehhez képest egy igazi romboló, aminek a nyergében fejben is újra kell definiálni az akadályok fogalmát.

Bár még inkább benyomásokról van szó, mint tartós tesztről, az én felhasználási körömre úgy érzem megtaláltam a tökéletes gépet. Nekem ugyanis a lejtőző képességek mellett különösen fontos az alacsony súly és tekerhetőség. Ennél könnyebb és jobban tekerhető enduró pedig nem igazán van a piacon. Már az elődjénél is ebbe a sokoldalúságba szerettem bele, a Stereo 150 pedig sikeresen lépett egy nagy szintet hozzá képest.

Gál Luki

A 2019-es évre a Cube Stereo 150 TM modelljére esett választásom. Egy 29-es „ki a dobozból, egyenesen a versenypályára” gépet akartam, amin csak minimális módosításokat végeztem. A gyári alu kormányt egy azonos paraméterű karbonra cseréltem, valamint a gyári hátsó 180-as tárcsát 200-asra. Természetesen a nyereg és markolat is a már korábban jól bevált modellekre cserélődött.

A bringa egy nagyon kompakt kis „méregzsák”. A váz méretezése, szögei viszonylag átlagosnak, a napi trendnek megfelelőknek mondhatóak. Nagyobb tengelytávról és hosszabb reachről átülve az első gondolatom az volt, hogy jujjj de pici és suta ez a bringa. Pár km tekerés után azonban megtaláltam a kényelmes ülés és kormány pozíciót. Így a több órán át tartó feltekeréseknél is kényelmesen, egyenes háttal tekerhető a bringa.

Felérve pedig csak letolom az üléscsövet, kukker az arcba, pedálba becsatol és 2 pedálfordulat alatt 4-et váltva indulhatunk is lefelé (mer’ ugye csak öregesen gurulgatunk „te menj elöl, mer’ én most nem érzem….” bullshitelés közepette). Az M-es modellben is már 150mm-es Transfer üléscső van, így az amúgy is alacsony nyeregcsőmagasság nagyon jól kihasználható.

A vázban a gyári hangolású Fox Float X2 progresszív, kemény érzetű kinematikája olyan érzést kelt, mintha nem 150 mm lenne a rugóutam, hanem jóval kevesebb. Kb. 25% saggel használom, ami 200psi. Az X2 beállításai 95%-ban a gyári kiskönyvnek megfelelőek, 1-2 klikk ide-oda az eltérés. Az átlagosan rövid láncvilla miatt a bringa iszonyúan jól fordul, nagyon fickósan lehet vele kilőni a kanyarokból, és a „legyezős” szűk kanyargásra is kiválóan alkalmas a városi legendákkal ellentétben. Flow traileken szintén nagyon jó játékszer, lehet vagdosni a kanyarokat a közepébe csattanva gumimorgással elfordulni… (küllőkulcs MINDIG legyen nálad). Az ugri-bugri is nagyon fekszik neki, könnyen kezelhető és játékos. Enduró trélre keveredve kezded el érezni, hogy a karbon is karbon a biciklin: iszonyúan merev és nagyon precízen irányítható. Kemény villával, karbon kormánnyal használva előfordul persze 1-2 bőrkeményedés a tenyereden, meg izomláz csuklótól fölfelé, de ez ugye ilyen.

Amitől én személy szerint tartottam, az a nagyobb tempójú pályákon produkált viselkedése volt. A Kouty-ban mutatott teljesítménye azonban cáfolta a „kis tengelytáv és rövid reach = ideges nagytempónál” elméletet. Nem éreztem instabilabbnak, mint a korábbi fekete özvegy Mondrakerem, ahol – mint tudjuk – az M-es is XL-es. 😊 Összességében ez egy fürge, könnyű, jól irányítható, könnyen biciklizhető versenygép.